3.Fejezet

 A változás szele

A tükörképem ismét hullaként néz rám vissza. A szemeim alatt óriási, sötét karikák, a hajam csatak vizes, mintha tegnap nem is mostam volna meg azt. Felfogom sötétszőke fürtjeimet egy magas copfba, majd elfutok lezuhanyozni. Nagyon fáj a fejem, meg is nehezíti a sminkelést a folytonos lüktetés a homlokom és a halántékom tájékán. A szempillaspirálomért nyúlok, majd miközben elkezdem felapplikálni a fekete festéket, sikerül túl közel vinnem az ecsetet a szememhez, emiatt szúrni kezd a szemem is. Néhány másodpercig dörzsölöm a szeme, hogy elmúljon a fájdalom, majd folytatom a sminkelést. Rápillantok az órámra és látom, hogy 10 perc kiesett a reggeli rutinomból, ezért a lehető leggyorsabban magamra rántok valami ruhát, amit szokatlan módon, gondolkodás nélkül választok ki és lerohanok a táskámmal a lépcsőn. Öntök magamnak egy csésze fekete kávét, amit egy aszpirinnal iszok meg. Anyám kikészített nekem egy szendvicset, amiért irtó hálás vagyok, gyorsan bedobom a táskámba, majd felhúzom a csizmámat és elindulok a suliba. Nem agyalok túl sokat az úton befele, de megint a hideg ráz, miközben haladok az utamon. Nincs erőm hátrapillantani, így csak megyek tovább. Bármennyire is próbálom kikerülni a gondolataim seregét, nem tudok egyvalamin átsiklani. A pszichológusom szavai jutnak eszembe. "Tudom, hogy nehéz neked és úgy hangozhat majd, amit mondai fogok, mintha egy Isten és Jézus szavait tanító valaki mondaná, de csak gondolj bele. A rémálmaink azért is vannak, mert a félelmeinket akarja feldolgozni az agyunk. Ha nem csak elengeded a sérelmedet Ben felé, de még meg is bocsájtasz neki, akkor ez a traumád végleg eltűnne. Nem azt kérem, hogy felejtsd el azt, amit tett, de ha megbocsájtod neki, hogy hibázott, jó eséllyel eltűnhetnek a rémálmaid és neked sem kellene tovább gyötörnöd magad." Azt kell mondanom, hogy igaza van. Az eddigi egy évben, minden nap próbáltam megbocsájtani neki a tettét, el akarom felejteni, azt, hogy az ember, akiben a legjobban bíztam, elárult, kihasznált. Csalódtam benne, nem könnyű ezt se feldolgozni, se megbocsájtani. Mégsem jutottam el a végleges döntésemig. Ez ma megváltozik. Nem akarom ebben az utolsó tanévben is minden nap érezni a gyomorgörcsöt, amit akkor kapok, ha ránézek. Erős leszek, megbocsájtok neki. Nem mellesleg a levél úgy érzem, egy jel, hogy kizárólag csakis egyvalakire koncentráljak, ez a valaki pedig Mason. Nem félek dönteni, nem félek megbocsájtani. Így folytatom az utam.

Amikor megérkezek az iskolába, a szekrényemhez vezet az utam, a már megszokott módon. Kiveszem az első órához a tanszereimet és a termem felé veszem az irányt. Még van 10 perc a becsengőig, ami meglep, mert azt hittem, késni fogok. Amikor belépek a terembe, nem látom a barátnőmet, ezért lepakolok az asztalomra és kimegyek a helyiségből. Az utam a mosdó felé vezet, meg akarom igazítani a hajam, mert biztos vagyok benne, hogy úgy nézek ki, mint egy sündisznó. Amikor belépek a mosdóba, egy fal választ el a tükröktől és a vécéktől, lelassítok, ugyanis egy lány affektáló hangját hallom meg.

-Mit hisz magáról ez a Caroline? Hazudozik itt össze-vissza. Csak kitalálta, hogy megerőszakolták, figyelemmániás pi...-ekkor odalépek a tükörhöz és megnyitom a csapot.

-Válogasd meg a szavaidat, vigyázz mit mondasz...-kezdek bele saját magam védelmébe.

-Miért hallgatózol, te pszichopata? -kérdezi tőlem Amélia, másik kettő lánnyal az oldalán. A tükörből nézek bele a szemükbe és látom, hogy a meglepődtek, amiért beléjük állok. Az elmúlt 3 évben próbáltam kerülni a vitákat, sose védtem meg magam. Elegem van.

-Gyerekes vagy. -mondom neki, miközben nem nézek bele a szemébe, kezet mosok és a vizes kezemmel összesimítom a hajam. Mindig, amikor ezekkel a lányokkal kell szóba állnom, elgondolkozom, hol ment náluk valami ennyire félre, hogy ilyen nagyon óvodás gyerekekként viselkedjenek.

-Te aztán tudhatnád, hogy milyen az, ha a pasik átvernek. Gregory nem ejtett tavaly teherbe? -Amélia ajkai szétnyílnak, de a szégyen és az ideg keveredésétől nem tud szavakhoz jutni- Azt hitted, hogy támogatni fog...közben csak abortuszra küldött el. Otthagyott a szarban...tudhatnád, hogy milyen, amikor tárgyként kezelnek. És nem erőszakolt meg. Szerencsém volt. Képesek az emberek csak a durva dolgokat kihallani a mondandójából az embernek és csak a féligazságot terjesztik tovább.

-Nem ismersz...az egész helyzetet nem ismered! -kezd bele. A barátnői a vállát fogják, miközben próbálják leplezni sajnálatukat a barátnőjük felé. Ebben az intézményben nincsnek titkok. Ezért is utálok ide járni. Itt még a falaknak is fülük van.

-Jobban ismerlek, mint azt hiszed. Úgyhogy kérlek, ne ármánykodj, mert óvodásnak mutatod magad és igazságtalan a te részedről...mondjuk, amilyen gyerek vagy még, nem csodálom, hogy ezt nem tudod felfogni. Ne kezdj ki Bennel, csak neked lesz jobb! -Bólintok és az utolsó pillanatot a lányokról belevésem az emlékeimbe, ugyanis most mutattam meg először az itteni éveink alatt, hogy meg tudom védeni magam és a sokkolt állapotukból nem fognak tudni egyhamar kikerülni. Sarkon fordulok és kilépek a mosdóból. Sajnálatra méltó...gondolom magamba. Ami a legfájóbb ebben az egész történetben, hogy ő még durvább dolgokat is átélt, mint én, mégis úgy dobálózik a szavakkal, mintha nem számítana semmit az, hogy kit dob velük fejbe. Bent még nem láttam ma, jó lenne a megbocsájtottam neked mondatot letudni..., de ami késik, az nem múlik. Ekkor jelenik meg a gondolatban emlegetett szamár...Ben belép az ajtón és felém néz, pontosabban...engem néz. Mosolyogva. Megzavarodott? Mégsem fordulok el, ezt hamar észreveszi és elindul felém.

-Caroline! -köszönt, mire csak halad felém egyre csak közelebb. Elhessegetem a gyomorgörcsöt, erős vagyok.

-Ben. -gyenge mosolyt, de mosolyt erőltetek az arcomra.

-Lenne egy perced beszélni? Kérlek...-kezdi, mire bólintok. Meglepődik, már várta, hogy elutasítsam és újra kelljen próbálkoznia. A nagy zavarodottságában nem tudja, hogy hogyan kezdjen bele mondandójába.

-Meglepődtél, mi? -kérdezem, mire intek a fejemmel, hogy kezdjünk el közben menni a terem felé.

-Mindig meglepsz, de köszönöm, hogy végig hallgatsz. -belenézek a mélykék szemeibe, amik régen teljesen hatalmukba kerekítettek, ma már csak szépnek tartom őket. Nincs rám hatással a csábereje. -Mélységesen sajnálom! Óriásit hibáztam. -Lesütöm a szemem, feltörnek bennem az emlékek. Megérintem a csuklómat, ahol a kezeivel szorított, megdörzsölöm a kezem, mintha még mindig fájna. Felpillantok, ugyanis Ben abbahagyta a beszédet egy pillanatra, ő is a csuklómra néz.

-Folytasd kérlek. -elkapom a kezemet dörzsölő ujjaimat. Hezitál a fiú néhány másodpercet, majd lehajtja a fejét, szemeit lesüti és folytatja.

-Amikor elmondtam a szüleimnek a történteket, elmentünk együtt pszichológushoz és a mai napig járunk...úgy éreztem, hogy muszáj elmondanom, hogy mennyire sajnálom, amiért elveszítettelek. Nem csak a szerelemről beszélek, amit tönkretettem, hanem a barátságunkról is...Megértem, ha nem akarsz velem többet szóba állni, ezt már tavaly óta a tudtomra adod, jogosan... de reméltem megbocsájtasz. -lehunyja a szemét. Az arcára komoly megbánás és szomorúság tükröződik, tényleg megbánta. Vagy csak megint naiv vagyok?

-Megbocsájtok. -mondom ki a varázsigét, amitől várom a megváltást. Jobban érzem magam. Óriási nyomás hullik le a szívemről, nem érzem a gyomromban a görcsöt, annyira jó érzés! Ben nem hisz a fülének, könnybe lábadnak a szemei, és benne ragadnak a szavai. Néhány másodperc hebegés-habogás után megszólal.

-Komolyan? -kérdezi hitetlenségéből.

-Igen, megbocsájtok. Sőt...fokozom. Nem fogok teljesen elzárkózni tőled, szóba is fogok állni veled, de barátságnál többet ne várj tőlem! -mosolyogva próbál szavakhoz jutni, jobb kezével a tarkóját vakargatja és óriási örömhullám zúg át rajta. Mindez boldoggá tesz, mert én magam is meglepődtem a szavaimon és a hatásukon. Nem gondolom, hogy meg fogom bánni.

-Köszönöm! -kezét a szívéhez helyezi a mellkasán, és hálás arccal néz rám.

-De! -egy pillanatra megdöbben és kérdő tekintettel néz rám, én pedig folytatom. -Nem érhetsz hozzám! Egy ujjal se.

-Nem fogok. Ígérem! Egy ölelés se, se semmi. -meggyőzött.

-Köszönöm. -ekkor egy hatalmas kiáltást hallok, amiben idegességet és aggódást hallok.

-Caro! Hozzád ért? Mi történt? -Miranda odarohan közénk és a hátával áll nekem, testével védve Bentől. Ben nem mond semmit, hátrál egy lépést, amiért hálás vagyok, ezt jelzem is felé egy mosollyal. Nagyon jól esik, amiért barátnőm ennyire véd engem és támogat, ezt majd el is fogom mondani neki később, de a lány vállára teszem a kezem, jelezve, hogy nincs semmi baj.

-No para, megbeszéltünk mindent. Nincs harag. -mondom, mire Miranda felém fordul és értetlen fejet vág. -Majd elmesélem. -bólintok a fiúnak, aki szintén biccent, majd elindulunk a terembe. Amikor belépünk az ajtón, pont akkor csengetnek be, mi pedig leülünk a helyeinkre. Ez a nap a megbocsájtás napja lesz számomra. Mostantól csakis Masonre koncentrálok.

Ebédszünet van. Kimegyünk a teremből barátnőmmel és az étkező felé vesszük az irányt. Ebéd közben a levélen gondolkozom. Nem tudok megnyugodni, nem tudom kizárni a feltételezésem, mi van, ha tényleg életben van? Mirandával beszélgetünk a Bennel történtekről és nem osztom meg vele a tegnap estémet. Miranda elmegy mosdóba a szünet végén én addig bemegyek a terembe. Az asztalomon egy meglepetés fogad. Egy szál, vérvörös rózsa. Közelebb megyek. Az álmom jut eszembe, ahol Mason egy ugyan ilyen rózsát nyújt át nekem. Körbenézek a helyiségben és nem látok bent senkit. A kezembe veszem a tövises virágot és megcsodálom. Egy kis, vékony szalag van rákötve, amin számok vannak és egy betű. Észbekapok és gyorsan bepötyögöm a számokat a telefonomba, majd a betűre nézek és felfedezek egy díszes M betűt. Felgyorsul a szívverésem, boldogsághormonok sokaságát termelem másodpercek alatt és könnyek szöknek a szemembe. Leválasztom óvatosan a szalagot a virágról és eldugom a zsebembe. A bizonytalanságom nem tűnik el, mégis reménykedem, hogy ő az. A telefonszámot elmentem, mint M? és írok neki egy üzenetet.

Sokáig várattál! Elküldöm és várok. Le se veszem a telefonom képernyőjéről a tekintetem.

Pár másodperc múlva kapom is a választ. Nem volt más választásom.

Írta: Vincze Bogi

kép: Mikuska Bálint