1. Fejezet 

Eltűnt lélek...

Ösztönből cselekedtem. Most viszont nem érzek semmit. Térdre rogyok és megemelem a kezem. Az ujjaimmal megérintem az oldalam, ahova a golyó ütött sebet belém. Az ujjbegyeim vörös folyadéktól csillognak, amitől megijedek. Az összes álmom, a céljaim az életemben, mind szerte foszlanak egy pillanat alatt. Szerettem volna gyereket, egy boldog, egészséges családot alapítani, egy szerető férjjel az oldalamon, de ma meghalok. Érzem... A könnyeim sorban kezdenek el hullani, de nem érzem az útjukat az arcomon. A nevemet hallom, habár eltompult a hallásom és a látásom is kezd homályossá válni. Kettő kéz tartja a vállamat, hogy ne dőljek el, de nem tudom tartani magam. Becsukom a szemem és hagyom, hogy magába kerítsen a félelem. Az érzés, ami megöl. Utoljára kinyitom a szemem és egy szerető szempárt látok, amelyben az ijedtség és a sajnálat látszik.

-Maradj velem Caro! Annyira sajnálom! -mondja nekem, miközben egy könnycseppe hullik az arcomra én pedig lecsukom a szemem és elalszok. A szívverésem lelassul, megáll a szívem, nem dobog többet senkiért.

5 hónappal ezelőtt

A tükrömbe meredek, ahol újra és újra a karikáimat pillantom meg. Nem vagyok kipihent, beesett az arcom. Sötétszőke hajam kócos és zsíros. A szétcsúszott külsőm nézegetése helyett átmegyek a fürdőszobámba, ahol összekészülök az újabb tanév első napjára. Beállok a forró víz alá és megnyugvás önt el, ahogy a meleg, gőzölgő víz végigfolyik a testemen. Emlékképek ugranak be 10 évre visszamenőleg. Mason Collins volt a legjobb barátom, egyben a szomszédom is. Mindent együtt csináltunk, össze voltunk nőve, akár egy sziámi-ikerpár. Terveztük a jövőnket, a közös jövőnket, az egyetem utáni életünket, mindössze 8 évesen. Ma lenne a 19.születésnapja, de nem tudjuk együtt megünnepelni, ugyanis eltűntnek nyilvánították őt és a családját is. Ahogy visszagondolok az akkor még átlagos hétköznapjainkra, a szívembe hasít a fájdalom. Mindig is próbáltam optimista lenni, hogy Mason előkerülhet és semmi nem történt velük, de kezd elveszni a hitem, ami megrettent. Megtörülközöm és megszárítom a hajam. Bármennyire sem szeretek sminkelni, muszáj eltakarnom ezt a borzalmat, mert még a végén nem engednének be az iskolaajtón amiért úgy nézek ki, mint egy élőhalott. Fekete ruhát veszek fel és a hátamra kapom az iskolatáskámat. Lemegyek a lépcsőmön és csatlakozom a szüleimhez a reggeliző asztalnál.

-Jó reggelt! -köszönünk mindhárman egyszerre, majd széles, őszinte mosollyal próbálnak rám nézni, de látom a kétséget a szemükben. Tudom, hogy milyen téma fog következni, habár nem akarom túlragozni a tényeket.

-Tudom, hogy Mason eltűnése miatt néztek így rám. És igen, még mindig hiszek abban, hogy életben van. -nem nézek a szemükbe, miközben beszélek, csak átnyúlok az asztalnak azon részére, ahol a kávé van kancsóban és töltök magamnak egy nagy adagot.

-Kincsem, tudom, hogy nagyon nehéz neked, nekünk is az... -kezd bele anyám, de félbeszakítom.

-Nem, nem tudjátok, hogy milyen nekem. De nem haragszom emiatt, viszont kérlek hanyagoljuk a témát. -mosolygok anyámra, majd apámra, akik aggódó tekintetüket próbálják elrejteni, sikertelenül.

-Caroline, vettem neked egy gázsprayt, ha esetleg Ben... -hezitál, nem akarja befejezni a mondatot, ránézek.

-Ha megint megakarna erőszakolni? Köszönöm, de nem fog még egyszer a közelembe jönni. -jól esik a törődésük, de amióta Ben, a volt szerelmem, majdnem megerőszakolt...hónapokba telt feldolgoznom a történteket, de sikerült elengednem a félelmem. Kevesebb rémálmom van a történtekkel kapcsolatban, nem félek egyedül sétálni az utcán, valamint nem vagyok depressziós. A pszichológusom szerint, már rendben van a lelkivilágom, ezért már nem járok minden héten hozzá.

-Azért vidd el a sprayt, jó? Mi is nyugodtabbak lennénk.

-Rendben, nem volt kérdés. Ma sétálok a suliba, úgy is közel lakunk hozzá. -jelentem ki, miközben felpattanok a székemből. A szüleim bólintanak és miután átnyújtották nekem az önvédelmi eszközt, elteszem a táskámba. Felveszem a magassarkú fekete csizmámat és elköszönök szüleimtől a már megszokott, családi ölelésünkkel. Kilépek az ajtón és megcsap az ősz hűvös szellője. Tíz perces séta után megérkezek a gimnáziumba, ahol idén megkezdem az utolsó tanévemet. Alig várom, hogy elköltözhessek ebből az országból és az egyetem alatt tudjak utazni, új országokat megismerni. Az ajtóban megállok, beszívok egy nagy levegőt és amire kifújom elég erőt szedek magamon ahhoz, hogy belépjek az épületbe. A szekrényemhez vezet az utam, ahol előveszek néhány papírt és tollat, majd a termünkhöz vezető úton indulok tovább utamra. A terem ajtajában meglátom Ben Wislenget, aki nyugtalanító tekintettel néz rám. Összeszorul a gyomrom, miközben elsétálok tőle néhány centire, mindeközben végig magabiztosan, kihúzott háttal próbálok haladni. Miranda a barátnőm széles mosollyal köszönt és egy hatalmas öleléssel, ami elűzi a gyomorgörcsömet.

-Ma eljössz velem inni! Óriási hírem van! -újságolja a barátnőm. Bevallom magamnak, hogy kifejezetten jól esne felejteni a múltat némi alkohollal és táncolni egy jót, de nincs kedvem kimozdulni a lakásból. Depressziós lennék?

-Nem lehetne otthon inni? -teszem fel nehezen a kérdést, mire barátnőm legyint egyet és belemegy az ötletembe.

-Rendben, viszont hozzátok megyünk! És nálatok alszom. -még így is jobban tetszik az ötlet, mintha emberek közé kéne kimennem zombiként.

Leülünk a már megszokott helyünkre és elkezdődik a tanóra. A gondolataim máshol járnak. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy mi történhetett Masonnel...Akárhányszor végigpörgetem magamban a legjobb esettől a legrosszabb esetig a lehetőségeket, mindig sírni tudnék a végén. A nap végén hazasétálok és a gondolataim a hajdani legjobb barátomra terelődnek...ismét. Látom a szemeim előtt a kicsi énünket, ahogy az utcán futkosunk és fogócskázunk. Majd azt is, amikor egyedül sétálok, könnyes szemekkel, várva, hogy megjelenik mire hazaérek. Futkos a hideg a hátamon. Kiráz a hideg, áll a szőr minden testrészemen. Rossz előérzetem van, úgy érzem, mintha valaki követne, mintha lenne egy árnyékom, ezért előveszem a gázsprayt és becsúsztatom a kabátzsebembe, miközben le nem veszem róla a kezem. Még egy utca és megérkezek haza, már otthon szeretnék lenni és lazulni a barátnőmmel, de muszáj biztosítanom azt magamban, hogy senki sem követ. Megfordulok. Megállok a járdán és pár másodpercig csak fürkészem az utcát, de nem látok senkit. Nyugodtabban folytatom az utam. Amikor megállok a lakásunk kapujában, kinyitom a postaládát, amiben egy levél van. Kiveszem és megforgatom a papírt a kezemben, ekkor látom meg a nevemet a fehér borítékon. Nincs rajta se bélyeg, se feladó, se semmi, csak a keresztnevem. Saját kezűleg kézbesítette valaki. Mégegyszer utoljára körbepillantok és messzebb, az utca végében megpillantok egy feketeruhás, kapucnis alakot elsétálni, normál, lassú tempóban. A gyomrom összeugrik, amikor az alak benéz az utca felé, de pillanatok múlva már el is tűnik. Nem láttam az arcát, mégis ijesztőnek találtam. Bezárom a kaput magam után és belépek a lakásba. Nekidőlök az ajtónak és megkönnyebbülten ülök le a földre. Néhány perc múlva felkelek, és leveszem a cipőmet. A szüleim még nincsenek itthon, de találtam egy üzenetet a hűtőn, miszerint éjfélig nem jönnek haza, valami oknál fogva, de kitartást kívánnak nekem és megkértek, hogy hívjam át Mirandát, hogy ne legyek egyedül. Ők nem tudták, hogy alapból ez volt a tervünk. Megszabadulok a felesleges ruhadaraboktól, majd felszökdelek a lépcsőmön, be a szobámba. Elterülök az ágyamon és a levelet nézegetem a kezemben. Kinyitom az egyszerű borítékot és kiveszem a félbehajtott A5ös lapot. Felülök az ágyamon és kinyitom a papírt. Elakad a lélegzetem, amikor meglátom a levélke tartalmát. Nem tudok uralkodni az érzéseimen, elkezdek sírni, a könnyeim sorban csordulnak végig az arcomon.

Írta: Vincze Bogi